Ariadné gombolyítja fonalát Galéria 12,
Pálos Anna tárlata
A személyességnek is van határa. Alkalmanként ugyan szeretnénk elmondani, sőt, mindent elmondani, de időről időre kényszerűen be kell látnunk, hogy ez nagyjából lehetetlen. Így aztán megosztunk ezt-azt, amit lehetségesnek vélünk, annak belátásával, hogy mégsem mondható ki magunkból minden.
A műalkotások valódi magját, centrumát éppen ez a feszítő erő alkotja: az indít mindig újabb nekifutásra, ami korábban kimondatlan, mert kimondhatatlan maradt. Persze: amit ésszerűen, a szavak szintjén közölhetünk, az mindig kevesebb, elmarad attól, mint amit a kép közölni képes.
Toll és szénrajzok, festett és vegyes technikával készült alkotások, s fonalak, elgurított, elvesző és megtalált fonalak. E tárlatanyag egy sokirányú tevékenység válogatott, a megtett utakat közvetítő lenyomat. Pálos Anna tájékozódási pontjai felől értesít, hogy mi foglalkoztatja a grafikust, a festőt, a szövéssel foglalatoskodót – általában a képzőművészt. A megtalált utakról és az útkeresésről egyaránt tanúskodnak. És ha transzformált formában is, saját, személyes élményekkel szembesítenek, mert e művek kitüntetett jegye, kulcsmozzanata a személyesség. Olyanok, akárcsak egy szem, a lélek tava, amelybe olykor belepillanthatunk.
A címadás terén megnyilvánuló, olykor poétikus, bölcseleti, néha patetikus nyelvhasználat sajátos kontextusba helyezi az alkotásokat. Még a látszólag neutrális címek is tartalmi terheket viselnek. Például a Hálószoba-szentély című alkotásra nem tudunk úgy tekinteni, mint valami profán jelenségre: a kép jellegénél fogva metafizikus atmoszférát teremt, akár a szakrális, a szent és sérthetetlen helyszíneként írja körül a nyelvi támaszték.
Ha mindig azt csináljuk, ami jólesik, csömörhöz vezet (Csíkszentmihályi Mihály) című absztrakt, enyhén geometrizáló kép egyidejűleg több síkot, ill. nézőpontot mutat, egymásba fonódva. A vízszintes tengelyen csúcsba fogyó háromszög fekszik. Rá merőlegesen egy metszetszerű képződmény jelenik meg, amelynek domináns mozzanata az irreverzibilis áramlás, magjában központhagyó, különös röpítő erő érezteti hatását.
Legújabb, expresszív irányvetésű festett munkáján (A néma gonosz kölcsönkérte a jóság nyelvét, és káosszá degradálta) sajátos eljárást követ. A vásznat, amely már egy berendezett, követhetően komponált képfelület otthona, így makroszinten egy bizonyos látásmód képviselője – tehát a már kész, megfestett vásznat felszakítja, elrongálja, dimenzióját megtöri. A kitakarások geometrikus formákat mutatnak. Rajtuk keresztül, általuk valami különböző, másnemű dimenzióréteg nyílik fel. A kép hátoldalára felkasírozott, a kivágott, kiszakított részeket pótló felületeken újabb, mikro-jelenségekkel telített, festett rétegek jelennek meg. A látható mögötti korábban láthatatlan tárul fel, vagy egy analógiával élve: mintegy az események, történések következményeire irányul a figyelem.
A barátságok többnyire úgy szövődnek, hogy figyelemre érdemes, figyelemre méltó akárkikkel találkozunk, akik utóbb valakivé lesznek számunkra. A Barátnők két nőalakja arctalan, a bárki kategóriájába tartoznak. Helyzetük egyensúlytalannak tetszik, az egyik odaadása, alázata okán. Nem személyiségük vagy személyességük a fontos, hanem karakterük: hogy különbözőségeik ellenére, vagy amit látunk, ami köztük megesik, mindannak ellenére: végtére is, mégis – lehetnek barátnők.
Hogy mi váltja ki az egymás iránti érdeklődést? A képi jelenet aktualitásában talán csak az, hogy a csésze egy elegáns mozdulattal kerül az asztalra, vagy talán az, hogy minden nap oda kerül, mint ahogyan teszi ezt egy odaadó anya. A háttérben persze több történik. Valami nem-látható van jelen, anélkül, hogy konkrét jelzése megszületne.
Az Egyedül című munka keresetlen, gondosan komponált hangsúlyokkal él. Képi metafora. A középen gombolyag, aztán két irányba szétszaladó fonal mintegy harmadolja a képfelületet. Fölül a halvány an rajzolt fej, alatta, a kép centrumában tónusokkal kiemelt, imára hajtott kéz; s az alsó harmadban színekkel, erős kontúrokkal nyomatékosított, tehetetlen lábbelik. Ugye emlékszünk, „dülöngél egy kabát”, itt pedig hever, tétován bólint egy pár cipő. Az egzisztenciális elhagyatottság határán, talán valamilyen döntéshelyzet előtt vagy után, de mindenképpen: útvesztőben. Útvesztőben, amely nem a figurán kívül áll, hiszen ő maga a labirintus.
A felületeken a grafikus és a festő paritásban osztozik, ám a textilművész mindkettőjük tevékenységét idézőjelek közé ékeli. Mert semmi sem egészen az vagy csak annyi, mint amennyinek tűnik, s a fonalak ki tudja hova vezetnek. És persze: amit ésszerűen, a szavak szintjén közölhetünk, az mindig kevesebb, elmarad attól, amit a kép közölni képes, miközben Ariadné gombolyítja fonalát.
Balázs Sándor
